Vajon a technokraták értik is, amit mondanak, vagy csak úgy tesznek?
A modern világ egyik visszatérő élménye, hogy szakértők beszélnek körülöttünk komplex rendszerekről – gazdaságról, mesterséges intelligenciáról, energetikáról, adatalapú döntéshozatalról –, mi pedig egyszerre érezzük magunkat lenyűgözve és kizárva.
A mondatok precízen hangzanak, a kifejezések ismerősen csengenek, mégis marad bennünk egy kérdés: valódi megértés áll mögöttük, vagy csupán a szaknyelv magabiztos használata?
A szakértelem nyelve
A technokrácia alapja az a feltételezés, hogy a világ irányításához speciális tudás szükséges. Ez önmagában nem vitatható. Egy villamosenergia-hálózat, egy makrogazdasági modell vagy egy neurális háló működése nem magyarázható el három hétköznapi mondatban anélkül, hogy ne veszítsen a pontosságából.
A szaknyelv tehát nem ellenség. Rövidítés. Olyan közös kódrendszer, amely gyorsabbá és hatékonyabbá teszi a kommunikációt azok között, akik ugyanabban a területben dolgoznak.
A probléma ott kezdődik, amikor ez a nyelv nem az érthetőséget szolgálja, hanem a tekintélyt.
Az érthetőség mint hatalom
Egy valódi szakértő általában képes több szinten beszélni ugyanarról a témáról. Másképp fogalmaz a kollégáinak, másképp a döntéshozóknak, és megint másképp a laikus közönségnek. Nem azért, mert „lebutítja” a mondandóját, hanem mert érti a lényeget.
Az érthetőség ugyanis a mély tudás egyik legbiztosabb jele.
Amikor valaki kizárólag bonyolult kifejezések mögé bújva kommunikál, gyakran nem a komplexitás a valódi ok, hanem az, hogy a rendszer egészét ő maga sem látja át teljesen. A részterületek ismerete könnyen keltheti a teljesség illúzióját.
A komplex rendszerek illúziója
A mai technológiai és gazdasági struktúrák annyira összetettek, hogy egyetlen ember sem képes teljes egészében átlátni őket. A szakértők valójában modellekkel dolgoznak: leegyszerűsített leképezésekkel, amelyek segítenek döntéseket hozni.
Ez nem hiba, hanem a rendszer működési módja.
A kérdés inkább az, hogy mennyire tudatos ez a leegyszerűsítés. A jó technokrata tisztában van azzal, hogy a modell nem maga a valóság. A rossz technokrata viszont elkezd hinni benne.
Amikor a magabiztosság pótolja a bizonyosságot
A modern szakértői kommunikáció egyik sajátossága a határozottság. A médiatérben nincs sok hely a kételynek, a feltételes módnak vagy a „nem tudjuk pontosan” mondatoknak.
Pedig a valódi tudás gyakran éppen ezekből áll.
A bizonytalanság felvállalása nem gyengeség, hanem annak jele, hogy valaki tisztában van a saját tudásának határaival. A túlzott magabiztosság ezzel szemben sokszor inkább kommunikációs stratégia, mint szakmai állítás.
A laikus szerepe
Nem csak a szakértőkön múlik, hogy mennyire értjük, ami körülöttünk történik. A társadalom részéről is létezik egyfajta elvárás: szeretnénk gyors, egyszerű és egyértelmű válaszokat komplex kérdésekre.
Ez a helyzet paradox. Egyszerre várjuk el a pontosságot és az egyszerűséget.
A technokratikus beszédmód részben erre reagál. Olyan nyelvet használ, amely egyszerre sugall szakértelmet és lezárja a vitát.
A valódi kérdés
Talán nem is az a legfontosabb, hogy „értik-e, amit mondanak”. Sokkal inkább az, hogy mennyire átlátható a gondolkodásuk. Látszik-e a logika a szavak mögött? Megjelennek-e a korlátok, a feltételezések, a kockázatok?
A valódi szakértelem nem attól felismerhető, hogy bonyolultan fogalmaz, hanem attól, hogy világossá teszi: mit tudunk, mit nem tudunk, és miért.
A bizalom új alapja
Egyre inkább abba az irányba haladunk, ahol a hitelesség nem a címekből vagy a pozíciókból fakad, hanem a kommunikáció minőségéből. Abból, hogy valaki képes-e párbeszédet folytatni, képes-e kérdésekre válaszolni, és képes-e elismerni a bizonytalanságot.
Ez a technokrata szerep új formája. Nem az, aki mindent tud, hanem az, aki pontosan tudja, meddig tart a tudása – és ezt érthetően is el tudja mondani.
A kérdés tehát nem pusztán provokatív felvetés. Inkább meghívás arra, hogy másképp figyeljünk a szakértői beszédre. Ne a szavak bonyolultságát, hanem a mögöttük lévő gondolkodást keressük.